Abarataraba

A tábor túloldalán, a terület északi határának kerítéséhez közel a Pajkos bal szarvához legközelebb ülő, és ezért a legjobb kilátással rendelkező Kopó János azt mondta:

– A sziklán történik valami.

– Mondtam, hogy ne kószáljunk ilyen messzire – jegyezte meg Pántlika János. – Ted! Hallottad, mit mondott Kopó? Állj! Hol van Ted?

– Teljed… – mormolta Kopó János.

– Mi terjed? – faggatta Pajkos.

– Ted! – kiáltotta Pántlika.

– Kérlek – mondta neki Kígyó –, ne csinálj ekkora hűhót ebből. Ted kiválóan meg tudja magát…

– Figyel valaki azokra a viharfelhőkre? – kérdezte Fakó János.

– Én figyeltem.

– Az ott a gond. Az a felhő.

– Fakó, de hát az a Galigali másik oldalán van!

– Tedet látta valaki?

– Nem.

– Figyelmeztetlek – mondta Fakó –, hogy ez nem közönséges vihar. Terjeszkedik. Nézzétek! Még az elmúlt pár percben is…

– Egyre nagyobb – erősítette meg Kopó János.

– Mi nagyobb? – kérdezte Pántlika.

– Cuki a sziklán ül, és adogat valami… nem tudom, mi van nála… de fényes. És kézről kézre jár. Olyan, mintha lángot tartana a kezében, és azt adná tovább. És…

– Terjed?

– Igen.

– Oda kellene mennünk, és megnézni magunknak – mondta Pajkos.

– Minek ez a logika, Jánosom? Nem kell ez senkinek. Spontán viccesebb az élet – heccelte Kába János.

– Nem mehetünk sehová, amíg meg nem találtuk Tedet – mondta Pántlika.

– Látom Tedet! – közölte Fakó János. – Ott ad épp elő egy jelenetet a Kötetlen balgaregéből.

– Honnan tudod, hogy a Balgarege az?

– Egy vödörben áll.

– Á – mondták a fivérek egyszerre.

Az Abarataraba dologhoz látott. Annak ellenére, hogy vagy kétezren lehettek a sziklán ülő cuki és a vitatkozó Jánosok között, Cuki egészen tisztán hallotta eszmecseréjük kánonát. Ted Kötetlen balgarege előadását is jól hallotta: Nélkülem is megy tovább a világ,

Efelől biztos vagyok.

Ha hited bennem nem szilárd,

Itt hagyok csapot-papot.

Már az is elég meglepő lett volna, ha csak tisztán hallja ezeket a távoli hangokat, a tömegen át. De többről volt szó. Sokkal többről. Ugyanolyan rendkívül élesen hallotta a köztük lévő térben beszélőket is. Nem csupán úgy hallotta mindet, mintha csak egy lépésre állnának tőle, de értelmezni is tudta mindegyiket – elméje a figyelmes Cukik nagy csoportjává vált, a tudatából jutott minden beszélőnek egy saját, külön bejáratú szelet.

A számos figyelő énjén túl pedig ott volt az egyetlen Cuki, aki mindent hallott, a mintát is a szavakban, és gyengéden a helyére küldte mindet, akár a felhőket lágy fuvallatokkal alakító szél, anélkül, hogy ők a tudatában lettek volna a jelenlétének.

Nem volt egyedül ebben a ténykedésében. Gazza, Betti és a Jánosok felügyeletét Malingóra bízta, aki korábban már idézett vele gliffet, Kremátor Zefario pedig neki segített. Vagy a legjobb szövetségesük lesz, vagy hatalmas veszélyt jelent. Cuki elterjeszteni kívánt vízióját Kremátor egészen tisztán értette, mielőtt a lány otthagyta a sziklát. Mindannyiuknak együtt kell dolgozniuk a gliffen, amely olyan hatalmas lesz, hogy mindenkit kivisz erről a végzetes helyről, mielőtt felbukkan Mánia Mutter hajója. Kétségekre, hibákra nem volt idő. Mint minden szerkezet, a menekülésre készített gliffjük is csak annyira lesz erős, amennyire a leggyengébb készítője. Cukinak valahogyan meg kellett acéloznia ezeket a szomorú, megtört embereket, és megmutatni nekik, hogy van élet az Éjfél után.

Mintaként adott mindenkinek egy darabot az Abaratarából, hogy meg tudják tartani a látomást, amelyet megosztott velük.

De még az Abarataraba erőt adó darabkájával a kezükben sem volt könnyű ellenállni a kétségbeesésnek. Cuki mindenhonnan ugyanazokat a gyanúkat hallotta a tábor helyével kapcsolatban. Sokan úgy vélték, nem azért építtette ide a Banya, hogy a Galigali-hegy mögé rejthesse rémtetteit. Annál sokkal velőtrázóbb oka volt. A tábortól alig több, mint egy kilométerre volt a Világ Pereme. Az Izabella vize ott egyszerűen véget ért, az Abarat végéről a Nemlétbe zuhant. Mánia Mutter nyilván azt a sorsot szánta a meggyilkolt ellenségeinek, hogy a tajtékos víz majd átsodorja a peremen a holttestüket, bele a semmibe, a néma mélységbe.

Az Abarat térképei eddig tartottak. Ezen a ponton túl semmiről sem létezett feljegyzés. Azon a fakó égbolton soha nem látott senki más világot. Se napot, se holdat.

Ennek a képnek a komorságától még Cuki sem tudott teljesen megszabadulni. Nem tudta elfogadni a gondolatot, hogy ha nem sikerül létrehozni ezt a gliffet, a testét a többi kivégzettel együtt elsodorja majd az ár, és mindaz, amit látott vagy álmodott, örökre elvész a kegyetlen ürességben.

Muszáj működnie. Csak a hitébe kapaszkodhatott.

És volt oka remélni – a levegőben tétova, biztató vibrálást érzett, ahogy a menekülés-látomása által megérintett első rabokat megerősítette elhatározásukban az Abarataraba apró darabja, és fejük fölött jelzésként lebegett. A legközelebbihez gondolatfonalat küldött, és az onnan megerősödve csapott át a következőhöz, majd az utána lévőhöz, és minden ugrással egyre tisztábbá, élesebbé vált. Az első gondolata most már sínen volt, más dolga nem volt vele, mert hajtotta előre a többiek hozzá csatlakozó gondolatának ereje.

Megfordult, és újabb gondolatot küldött az útjára, a látomása és szenvedélye által életre hívott járműbe, amely két különböző mágia keresztezéséből született. Az egyik ősi volt, és kívülről fakadt. A dolgok esszenciájában gyökerezett – abban, ami meghatározza, hogy valami vörös, kék vagy arany színű, föld, ég avagy víz, él, halott vagy a kettő között vár az ítéletére. Ez az Abarataraba ősi ereje volt. A másik fajta varázs az élőlények számtalan jellemzőjéből eredt – a reményeiket, a kétségeiket és a haragot a megmenekülést jelentő járművet kovácsoló kohóba vitte.

Ezen a mocskos és komor helyszínen jelen volt a teremtés misztériuma. Cuki látta is. Mindenhol ott volt körülötte. Az élőlények hétköznapi, törékeny és félénk talajából az összes résztvevő elme egyedi képességein túlmutató gliff rendkívüli alakja virágzott ki. Hallotta a rabtársai reménykedő hangjait. Előbb egy suttogott egy másiknak, aztán kettő egy harmadiknak, negyediknek és ötödiknek… Ezt én álmodtam meg. Még nem vagyunk halottak!

És nem is

FOGUNK

MEGHALNI.

– A mikéntre a válasz a cselekvés – mondta Cuki. – Mindig az a válasz. Nem szétszórt darabok vagyunk. Egyetlen remény, egyetlen akarat, egyetlen álom vagyunk.

Most már a saját testében izzott az Abarataraba, százszámra szórta a lángoló jeleket, azok pedig fénycsíkot húztak maguk után, az égre vázolva a gliffet. Durva skicc volt, de a lenti tömegnek megmutatta, mekkora dologra vállalkoztak. És hiába volt elnagyolt, a zavarosságában volt valami őserő. Ez a gliff olyan jármű volt, amely minden szabadulni vágyót elszállít, mindegy, milyen színű, alakú, kinézetű vagy értelmű. Bármilyen különbözőek is voltak a látomásaik, a gliff valamiképpen erre a célra fordította az összes energiát.

Némelyik víziót olyan színekkel festették, melyek egy mítosz tisztaságát sugallták. Ezeknek a kékje a paradicsom egének elképzelt színe volt, a vörös vörösebb minden valaha szárba szökkent, vérvörös rózsánál. Mások megnevezhetetlen színű színrobbanások voltak, irizáltak és ragyogtak, pacáztak és szétfolytak – ezekben a gliff rátalált az idézőjük álmairól árulkodó szellemképekre és árnyakra. Füsttel kötözött, kétfejű balta, egy hasonló, de folyókkal lefogott társa. Ismeretlen színre festett, faragott istenségek temploma, fejükön higanyos virágok és tüskés felhők füzérének koronája.

Cuki érezte, hogy szél fúj át az általa tartott színeken, és szólja őket szét, akár egy ősi tűz parazsait; nagy megdöbbenésére a lelke egy részét is magukkal sodorták, és az beleillett a szél és a tűz alakjába, sőt, a harmadik formába is, az ősi eredet alakzatába.

Más szent alkotásokhoz hasonlóan ez is egyszerre volt múlékony és örök. A rabok felemelkedő, összefonódó gondolatai álmodó fák ágaihoz voltak hasonlatosak. A pörgő fohászok könyörgésükkel kinyúltak minden ég minden olyan lénye felé, aki a segítségükre siethet. A Cuki lelkének egy darabkáját elragadó, apró tüzek minden tüzek meggyújtóját keresték, minden szelek nemzőjét, minden lelkek szeretőjét, hogy az Ő szent dalát elhozza, az Ő szent dallamára emelje a csordultig telt hajót.

Cuki most csillagkép volt, lelkének darabjai az Istenséget keresték, míg húsa, csontjai és elméje rúnáit magába gyűjtötte a gliff hatalma, és elegánsan beillesztette a nagy műbe, ahol szerkezetének Ley-vonalai összetalálkoztak. Tudta, mit akar tőle a gliff. Bármilyen sok intelligencia szorult is belé, a járműnek pilóta kellett, és szolgálatba szólította.

– Hölgyem!

Nem volt egyedül – a balján Malingó, a jobbján Gazza emelkedett a magasba. Mögöttük és mögötte, no meg előttük is a hatalmas szerkezetbe emelkedett minden tervezője, belelebegésük közben is tovább alakítva azt. A jármű mintha a puszta jelenlétüktől is összerándult volna a boldogságtól, rajongássá változtatva minden gondolatukat, lélegzetüket és izzadságcseppjüket.

Cuki egy része – a türelmetlen, kétségekkel teli, emberi része – azt akarta, hogy azonnal induljon a gliff, és vigye őket el innen, még mielőtt megjönnek a hóhérok. Ám egy másik része – egy csendesebb, nyugodtabb része, amely könnyedén bele tudott nyugodni a halálba, ha az volt a tudás ára – túlságosan élvezte a látnivalókat innen, a jármű szívéből ahhoz, hogy engedjen a jövőtől való félelemnek, és megtagadja magától ezt az élményt.

– Mindenki a fedélzeten – közölte Gazza.

Mintha éppen erre időzítették volna, ezzel együtt lecsapott az első, vakító villám, hibátlan fehér háttér előtt álló fekete piramissá változtatva a Galigalit.

– Egek – mormolta Malingó. – Elkéstünk. Itt a Banya!